A magyar írók nagyon különösek. Lenyűgöző dolog magyar írótól könyvet olvasni. Olyan írótól pedig, aki oly hatalmas tisztelettel és szeretettel viseltetik anyanyelvének művészete s az abban rejlő erő iránt, s tud is ezekkel bánni, hát valami elképesztően csodálatos. Mikor a szójátéknak súlya lesz, a jelentésben felelősség lakozik, és a gyarló ember lelkében a szavak életre kelnek, dallamot pengetnek, szívet tépnek, szorítanak, tágítanak. Lelket nyitnak, és áramlást indítanak, beszippan a jó, az emberség, a régi becsület, az érték, és egyszeriben fordul egyet a világ az olvasó szemében a nap, a fény felé, kitágítva a pupillát, hogy mellettünk, mögöttünk, előttünk mennyi a lehetőség, a csoda és a szép. Hogy mit is jelentenek a nagy szavak. És nem, ezt nem fellengzős kioktatással, hanem letisztult egyszerűségben, szerényen és végtelenül őszintén teszi, mintegy súgva az igazat, hogy az valamikor, tényleg a most volt. Kibomlik a lapokból egy tiszta, szomorú sors, egy nemes ember, egy sokat megélt ember, és én olvasok, és szép, és annyira, hogy megrezdül minden érzés ami rezdülhet, hogy ilyen létezik: ilyen író, ilyen nyelv, ilyen könyv.

Az igaz történettel mindig óvatosan bánik az ember. A szenvedéssel, a mások szenvedésével, a mások méltósággal viselt szenvedésével méginkább. Ijesztő, megfontolt óvatossággal áll neki az ember lánya egy ilyen kötetnek, mert tudja, hogy ami ott áll, az igaz. Egy nézőpont csak, porszem a sivatagban, de egy kiáltás csak a valami felé, most pedig ott a kézben a lapokon az igazság. Valakinek az igazsága. Tisztelni kell az ilyet…

Wass Albert először a Funtineli boszorkánnyal csavart az ujja köré. Ezt a művet még végzős gimnazistaként ajánlotta nekünk az irodalom tanárnő, hogy gyerekek, ezt olvassátok el. Nem kötelező, de olvassátok el. A drága jó tanárnő annyi mindenre próbálta kanászodó fiatalságunkat nevelni, a kultúrérzéket zabolázni, s ezzel az életre nevelni. És most utólag, foglalom aranykeretbe jellemét, mert én ismertem, én tudtam – higyjétek el.

Ez a legjobb könyv, amit az elmúlt időszakban olvastam. Valakinek a sorsa, életrajza, mesélve, mondhatni – csak úgy…

És most kiírom a kedvenc részeimet, mert kellenek, hogy mindig lássam, gyorsan elővegyem, szeressem és soha, de soha ne feledjem.

Részletek:

Az ember általában fél a szavaktól. Megszokta, hogy féljen tőlük. Mert egy életen keresztül egyebet sem hallott, csak szavakat, és rendesen nem volt semmi a szavak mögött, amiket hallott. Hányszor hallottuk életünkben, hogy “örökké”, “soha”, “utolsó”, és hányszor mondottuk ki magunk is őket, és nem éreztünk semmi különöset amellett, mert hiszen tudtuk, hogy az “örökké” mögött nincsen az örökkévalóság, és a “soha” mögött nincsen a végső megsemmisülése valaminek. És most aztán egyszerre úgy jártunk, mint a mesebeli pásztorlegény, ki naponta “farkas”-t ordított és amikor valóban eljött a farkas, ordítani sem mer, mert nem volt hitele a szavának.

…már ahogyan az ember tervezni szokott, amikor hosszú az út, és a vonat döcög és megáll minden kis állomáson. Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud.

Tudtam, hogy azért ordít, mert érzi, hogy nincsen igaza. Mert bele akarja lovalni magát a méregbe, bátorságot akar meríteni a saját hangjából, és el akarja hitetni magával, hogy igaza van. Általában az olyan ember ordít, aki tudja azt, hogy nincsen igaza. Andorás tudta ezt. Azonban valahol keserűség volt benne, és ezt a keserűséget nem tudta megemészteni másképpen, mint hogy belelovalta magát egy mesterséges haragba.

Sokat gondolkoztam azon, hogy az emberek nagyrésze milyen rettenetes buta. A szegény haragszik a gazdagra, ha az szórja a pénzt és nem dolgozik. Viszont nem haragszik arra a gazdagra, aki maga végez minden munkát, nem költi a pénzét semmire és úgy él, mintha maga is szegény volna. Pedig éppen az ilyenfajta gazdag az amelyiket gyűlölnie kellene. Mert a gazdagnak kötelessége gondtalanul élni, hogy ne vegye el a munkát azok elől, akik rászorulnak. A gazdagnak szociális kötelessége szórni a pénzét, hogy minél több jusson belőle másoknak. A hiba ott van, hogy az emberek munka nélkül szeretnének pénzhez jutni, és arra vágynak örökösen, hogy osztozkodhassanak azon, ami a másé.

Hazaáruló. Micsoda nagy, sötét szó. Olyan mint egy nagy, otromba, szürke kő. Amilyenekből a külvárosi kaszárnyákat építik, vagy a fogházakat, vagy ilyesmit. Rettenetes szó. Ha valakire ráesik, agyonnyomja. Nem lehet többé levenni róla. S ebben az utolsó 3 évben úgy dobálóztak az emberek minálunk ezzel a szóval, mintha hólabda lett volna, amelyik csak puffan s nem tesz kárt senkiben.
Ha egy gyerek haszontalanul dobálja a játékkockáit és eltör velök egy poharat, vagy valamit, a fenekére verünk. De a felnőtteknek nem ver senki a fenekükre, ha haszontalanul dobálóznak a súlyos szavakkal, és összetörnek vele – nem egy tányért vagy egy poharat -, hanem más emberek életét. A Ilonka életét összetörték ezzel a szóval.
(…)
Nézze: az ember megszületik és fölnő egy földön. Emberek között. Különféle emberek között. Jók és rosszak között. Van, akit szeret és van, akit nem szeret. De akár szereti, akár nem azokat, akikkel ott együtt él: mindenképpen érzi azt, hogy hozzájuk tartozik. A jókhoz és a rosszakhoz, egyformán.

Ezen a tavaszon halt meg. Egy évre rá, hogy Ilonka átment, s hogy lajos Oroszországból kezdte írni a leveleket. Lajos elesett. Még tavaly novemberben. Valahol Ukrajnában, egy erdőben. Lelőtte egy ember, akit nem is ismert, akihez semmi köze nem volt. Ez a háború. Emberek ölik meg egymást, akik nem is tudnak egymásról semmit.
Megjött a jelentés, én vettem át lent a postán. Furcsa az, amikor így az ember kezébe nyomnak egy darab papirost, és azon a papíron az áll, hogy valaki, akit szerettünk, nincs többé.

Az emberek rendszerint megsértődnek, ha megzavarják őket, amikor színházat játszanak. A menyem a gyászolót akarta játszani, pedig valójában nem gyászolhatott, mert hiszen nem szerette Annát. Megzavartam ebben a szerepben, és emiatt megsértődött.

- Nem lökhettem el – ismételte -, hiszen nagyapa valamiféle szimbólumot látott bennök, mintha valósággal szent ereklyék lettek volna a múltból…
- Azok is voltak – bólintottam, s igyekeztem úgy tartani kezemben a gyűrött, szennyes papírt a két préselt, színtelen virággal, mintha valami nagyon szépet és törékenyet tartanék ott -, mi emberek, amikor süllyedni érezzük magunk körül a világot, gyakran élettelen tárgyakhoz kötözzük legféltettebb kincseinket, eszményeinket, álmainkat, hogy valamiképpen megmaradjanak a vizek tetején, ha mi el is süllyedtünk… ezeket nevezzük ereklyéknek.

Linkek:

Wass Albert emlékoldal

Wass Albert online könyvesbolt

Kráter Műhely, a kiadó

Wass Albert a MEK-en

Értékelés: 10/10

2010. július 22.