Szilvási Lajos – Egymás szemében
Ritkán olvasok régi regényeket, de néha belebotlok fórumokon, egyéb helyeken ajánlásokba, megragad egy szó, egy részlet, és rámjön a késztetés az olvasáshoz. Szóval bevándoroltam csöppnyi könyvtárunkba, Szilvásira vágyok. Sötétkék kötésű poros kötetet kapok a kezembe, tulajdonképpen sehol be nem szerezhető példány ez, erőteljesen kihalófélben.
Be kell vallani, hogy a cselekményben nincs semmi különleges. A 400 oldalas mű varázsa és különlegessége az író választékos stílusában és írási módjában rejlik.
Két magányos 17 éves fiatal naplórészleteiből tárul elénk a kamaszok ügyes bajos, naiv világa, frappáns, és a modern világban abszolút helytálló formai megalkotottságban. Fábián Attila és Ventus Tamara budapesti diákok, egy lakótelepen laknak, egy iskolába járnak és III.-ig nem is tudnak egymás létezéséről. Attila okos és rendes srác bonyolult családi háttérrel és múlttal. Tamara árva lány, törődés és szeretet nélkül, ezért Attilához hasonlóan naplójába menekül. “Hogy legalább saját maga törődjön magával.”
Szerelmi történetük 1975 nyarán kezdődik.
“A nagyvárosok, amelyek a távolból az érzékiség füstölgő kénkőtelepeinek látszanak, számtalan tiszta lélek és ártatlan test otthonai.” (Romain Rolland)
“Tizenhét éves. Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig hűvös szemmel nézik a világot. Én is. Nem mintha a hozzám hasonlóknak nem volnának szorongásaik. Szörnyű szorongások gyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, akár a kő. És nincsenek könnyei. “ (Natalia Ginzburg)
Kívűlről tudom a regényt, s bibliámmá vált A néma című remeklése is. Minden kamasznak el kéne olvasnia legalább egyszer…