“A szívem egy összetett belső szerv, amely izmokból, erekből és vérből áll. Meggyengülhet, rohamot kaphat, és teljesen meg is állhat. De eltörni nem tud.”

“A gyilkosság ugyanolyan hobbid, mint a fotózás? Vagy a kettő ugyanannak a hobbinak a része?”

Lucy Fly harmincnégy éves angol nő,  szakfordítóként dolgozik Tokióban, körülbelül 10 éve. Yorkshire-ben nőtt fel, mégis Japánig menekült családja és addigi élete elől.
Tokióban különös módon ismerkedik meg egy Tejdzsi nevű fotóssal, aki az egész világot fényképezőgépe mögül látja igazán. Néma szövetségük nem tart örökké, a gyanakvás, a bizalmatlanság és egy kép Lucyben elindít egy folyamatot, ami jócskán megzavarja a korábbi idillt. Megérkezik Tokióba Lily is, szintén Angliából. Lily barátja elől szökött meg, és mivel se a japánt nem beszéli, se ismerőse nincs itt, Lucy gondjaira bízzák, hogy segítsen neki beilleszkedni.  Lucy először gyűlöli a lányt, hiszen pontosan arra emlékezteti, amit a leginkább el akart felejteni, és amiért a japán fővárosig menekült.

A történet egy rendőrőrsön kezdődik, ahol két rendőr Lucyt, az első számú gyanúsítottat faggatja. Lily eltűnt, egy lány holttestét feldarabolva találták meg a Tokiói-öbölben.  Talán Tejdzsi adhatna még magyarázatot, de neki is nyoma veszett.
A rendőrségen Lucy fejében peregnek az események. Kiderül, hogy a véletlen furcsa játékot űz vele, hiszen a halál mindig a nyomában jár…

Könyvtártúra szerzemény volt, vonzóvá pedig az tette, hogy az Elle magazin az Év Könyvének választotta. Mielőtt nekiláttam ezt megírni, elolvastam néhány véleményt, és meglepődtem, mennyire nem az jött át másoknak a történetből, mint nekem. Nem vagyok japánfanatikus, mégis van egy belső kötődésem,  a kultúrához. Könyveket csak gésákról olvastam, a filmekkel sincs sokkal közelebbi kapcsolatom, mégis nagy hatással volt rám A csendmadár.  Pedig ez nem is igazán japán könyv, hiszen csak a történet az, az író maga angol.
Olyan bámulatos érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatok változását, ahogy azok kimondatlanul alakulnak pozitívból negatívba és fordítva.

A Bin Jip c. filmnél volt hasonló élményem, hiszen abban párbeszéd nem volt, csupán képi hatás, de olyan szinten közvetítik az érzéseket, hogy már az maga művészet.
És talán nem is meglepő, hogy mindenki máshogy értelmezi ezt a  könyvet. Nem találkoztam még olyan kötettel, amibe a szabadság, a magány és az érzések ilyen misztikus módon keveredtek volna. Hiszen nincs a végén pont, és most is elbizonytalaníthatsz, mi is pontosan a csendmadár…

2008. december