„…borzalmak Kosinski olykor nyersen közvetlen, olykor szürreálisan tobzódó, olykor pedig költői leírásában szinte mitikus jelentőséget kapnak – egy olyan látomás részeként, amely a közösségtől és a kommunikációtól megfosztott emberi lény lecsupaszított énjét kutatja a „sötétség mélyén”.”

Könyvblogban olvastam először a műről, ott pedig meglehetősen meggyőzőnek bizonyult. Mégsem terveztem sem a beszerzését, sem az olvasását. A könyvtárban azonban volt öt percem zárás előtt, hogy körbefussam a polcokat, és nem tekintettem véletlennek, hogy a szemem elé került. Mivel én az ilyesminek nagy jelentőséget tulajdonítok, nem is volt kérdéses, hogy viszem.

A cselekmény kurzivált bekezdéssel indul, vázolván, hogy hol játszódik a történet, ki a főszereplő. Innen tudhatjuk meg, hogy a továbbiakban az elbeszélő egy 6 éves kisfiú, akit a szülei 1939 őszén egy vidéki faluba küldenek, remélvén, hogy ott egy nevelő asszony gondjaira bízva a kisfiú sértetlenül átvészeli a világháborút. Az idős hölgy azonban hamarosan meghal, a fiú pedig egyedül marad, és egyedül keres magának szállást, menedéket. Faluról falura jár, mert sehol nincs igazán maradása. Koromfekete szeme és haja a falubelieket megijeszti, szerintük rontást hoz rájuk, vagy éppen az elszállásolás rejt magában veszélyt, hiszen a háború idején egy cigányforma gyereket bújtatni egyenlő a halállal.
4 évet ölel fel 20 fejezet. Majd minden fejezet egy új falu, új szállás, új emberek, új életformák. Hű képet kapunk az egyszerű lengyel emberek primitív brutalitásáról, gondolkodásáról, félelmeiről. Ugyanakkor végigkísérjük egy kisgyerek (aki mellesleg egészen felnőttesen gondolkodik, csupán nem értetlenül szemlél bizonyos dolgokat) szemével a háború borzalmait, az elhurcolásokat, a koncentrációs táborokba hurcolást, valamint a parasztok állati, olykor érthetetlen viselkedését.
Mindezt pedig olyan érzékletesen, hogy az ember lánya bárhol, bármikor, bármilyen társaságban (strandon, barátokkal :) képes minden mást kikapcsolni, és csak a történetre figyelni . Nem könnyű olvasmány, kifejezetten rágnivaló, úgy érzelmileg, ahogy nyelvezetét tekintve, és nem csak háborúrajongóknak ajánlatos. Mert itt nem azon van a fő hangsúly.
A fejezetek szép ívű metaforái az élet, a lét, a küzdés, a halál, a háború, a ragaszkodás, a magány valódi értelmének. A cím is egy ilyen metafora, utalás az ötödik fejezetre, ahol a fiú egy madarász szolgálatába szegődik.
Bőven tartalmaz megszívlelendő értékeket, sokszor tesz kitérőt ember és természet köldökkapcsolatára. A koronát a műre számomra az tette fel, hogy szemléletes, változatos szóhasználata nem tette bonyolulttá, követhetetlenné a cselekményt.

Remek novellafüzér ez a könyv. Csak ajánlani tudom.

Részletek:

“A falvak, amelyekben az elkövetkezendő 4 esztendőt töltötte, népességüket tekintve mások voltak, mint a szülőhelye. A világtól elzártan élő, egymás közt házasodó parasztoknak fehér volt a bőre, szőke a haja, kék vagy szürke a szeme. A fiú olajbarna volt, fekete hajú és fekete szemű. Az értelmiségiek nyelvét beszélte, vagyis olyan nyelvet, amit az ország keleti felén lakó parasztok alig értettek.
(…)
Ennek a vidéknek a falvaival évszázadok óta nem törődött senki. Jóformán megközelíthetetlenek voltak, távol a városkörzetektől, Kelet-Európa legelmaradottabb részén. A falvak marakodtak a folyók, erdők és tavak birtoklásáért. Az egyetlen törvény az erősebb és gazdagabb ököljoga volt a gyengébb és szegényebb fölött.
(…)
Tudatlanok voltak, és bestiálisan kegyetlenek, de nem tehettek róla.”

“Minden reggel korán keltünk. Az oktató letérdelt imádkozni, én elnézően mosolyogtam. Meglett ember, buta paraszt, nem tud belenyugodni, hogy egyedül van a világban és senkitől se várhat segítséget. Mindenki egyedül van, és minél előbb rájön az ember, hogy a Gavrilák, Mitykák és Kukák nem létfontosságúak, annál jobb. Az se számít, ha néma vagy; az emberek különben se értik egymást. Összecsapnak vagy hízelegnek, ölelkeznek vagy egymásra taposnak, de önmagát ismeri csak mind. Érzelmeik, emlékeik, érzékeik éppúgy elválasztják őket, ahogy a vastag nádak a folyó sodrát az iszapos parttól. Akár a hegycsúcsok körülöttünk, nézünk egymásra, völgyekkel elválasztva, túl magasan, hogy észrevétlen észrevétlen maradjunk, túl alacsonyan, hogy a mennyekig érjünk. “

Értékelés: 10/10

2009. július