Én nem vagyok sem thriller, sem krimifanatikus, szóval ebben a műfajban a véleményem kevés, és csupán saját tapasztalatokra tudok támaszkodni azt illetően, hogy ez a könyv mitől jó annyira, amennyire reklámozzák, hirdetik, várták. És igazából még annál sokkal jobb…

Az összes előző könyvét olvastam, és azok is ilyen 1nap /700 oldal ütemben fogytak el, így ettől a könyvtől sem vártam mást. És valóban, kb a 30. oldalon beindul a gépezet, és olyan kiszámíthatatlan fordulatok történnek, amiket álmomban sem tudnék elképzelni. Van az a könyv, amit a nyelvezetért, a szójátékért kedvelünk, és van amit a cselekményért. No ez a mű az utóbbinak tökéletes mintapéldánya, Dan Brown előző köteteivel egyetemben.

Főszereplőnk ismét Robert Langdon, a Harvard szimbólumkutatója és oktatója, akit egy régi barátja meghív Washingtonba, hogy tartson egy előadást a Capitoliumban. Az előadás persze elmarad, ám a helyszínen rögtön ott egy jelkép, ami megfejtése után mutatja az utat a következő állomáshoz, és így tovább. És megindul a hajsza az idővel az elrabolt barát életéért, a tudományért, a titkok megőrzéséért, a nemzetbiztonsági ügyért, a szabadkőműves hagyományok, rejtélyek és megdöbbentő helyszínek útjain keresztül. Ennél többet a cselekményről mondani nem érdemes, mert akkor az már mind spoiler lenne.

Annak ellenére is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a regényről, hogy az előző kötetek ismeretében jócskán felfedezhető hasonlóság, a téma, a női karakter, mind hasonlítanak, de az író még az utolsó lapokon (najó, pont ott nem.. ) is tud olyat nyújtani, amitől kicsit sem lankad a figyelem. A több szálon futó események a legváratlanabb helyzetekben keresztezik egymást, a történet mellett pedig hatalmas mennyiségű információáradatban tobzódhatunk, olyan hitelesen tálalva, hogy az ember lánya késztetést érez utánanézni a valóságnak.

A könyv egyéb hiányosságai (a karakterek jellemének elnagyoltsága, a sokszor érthetetlen következmények) eltörpülnek a történet mellett. És nincs végül nagy bumm, sorban adagolva kapjuk a meglepetéseket, a modern kor és a régmúlt összefüggéseit. S mivel néhol megspékelték a tisztesség és az emberség fontosságaival, letehetetlen és kötelező, izgalmas  és briliáns. Énnekem nagyon tetszett, pedig kerestem benne a rosszaságot, hogy ne tetsszen…

Részletek:

” – Ez nagy adomány, Robert, és Isten azt várja tőlünk, hogy megértsük. Az egész világ az eget fürkészi, Istenre várva… de az fel sem merül bennünk, hogy Isten vár minket. – Katherine hagyott egy kis időt Langdonnak, hogy megeméssze a hallottakat. – Teremtők vagyunk, de naiv módon a teremtmény szerepét játsszuk. Tehetetlen birkákként tolongunk Isten körül, aki megalkotott bennünket. Ijedt gyermekként térdre hullva rimánkodunk segítségért, bocsánatért, jutalomért. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a teremtő képére teremtettünk, meg fogjuk érteni, hogy mi is teremtővé válhatunk. És amint ezt megértjük, szélesre tárulnak az ajtók az emberei képességek előtt.”

Akkor ne tekintse hitnek. Tekintse egyszerűen perspektívaváltásnak, fogadja el, hogy a világ nem egészen olyan, mint képzelte. Történelmi léptékben minden nagy tudományos áttörés egy egyszerű eszméből indult ki, ami a hiedelmeink megdöntésével fenyegetett. Azt a szimpla állítást, hogy a Föld gömbölyű, nevetséges képtelenségnek tartották, hiszen akkor elfolyt volna az óceánok vize. A heliocentrikus világkép eretnekség volt. A kisszerű elmék mindig kirohantak az ellen, amit nem értettek. Vannak, akik teremtenek… és vannak, akik rombolnak. Ez mindig is így volt. De a teremtők végül hívekre találtak, és amikor a hívek száma elérte a kritikus tömeget, egyszeriben gömbölyű lett a Föld és elkezdett a Nap körül keringeni. A szemlélet átalakult, és megszületett az új valóság.

Értékelés: 9/10

2010. július 15.