Búmat feledve
mély álomba merültem
fű-kispárnámon.

Anna Gavalda újabb világot varázsolt. Finom jellemrajzok, kidolgozott, emlékektől tépázott sorsok fonódnak össze és kerülnek kölcsönhatásba, a jól bevált francia stílus szerint. S írt egy olyan szép regényt, amiben naplementeízű az őszibarack, a kertben lámával tarkított nagybetűs élet van, amiben mindenki boldogságra vágyik, és a legkilátástalanabb, legrégibb, legfásultabb gondra is gyógyírt jelent egy nüansznyi törődés, szeretet.

Charles Balanda a tiptop felesége és annak lánya ellenére is roppant magányos, ezelől pedig a munkájába, az építészetbe menekül. Alkotni valamit, teremteni valamit amiben mások a jövőt látják, nagyon szép dolog. De Balanda a szürke hétköznapok labirintusában kóvályog, és közben mélyen elásva magában hordoz valamit, ami kicsit sem szürke, még csak nem is unalmas. Egy napon Charles talál egy kósza fecnit a szülei házában, miszerint Anouk meghalt. A hölgy Charles gyermekkori barátjának, Alexisnek az édesanyja volt, a színes tünemény, a mindig mosolygó, lüktetű, sziporkázó élet, a nő, a boldogság, a bálványozott szerelem maga. Legalábbis az ifjú Charlesnak ezt jelentette. A felkavaró üzenet után elindul Anouk sírjának keresésére és újra felfedezi saját, eltemetett múltját. Visszatérnek a képek, a játékok, a vidám délutánok, a nevetések, minden. Kiélesítve ezzel a kontrasztot jelenlegi, és gyermekkori életminősége között. Charles felkeresi Alexist a világ végén, de még érkezése estélyén belecsöppen valami számára elképzelhetetlen kavalkádba. Megismeri Kate-et, és a gyerekeket, a rengeteg kutyát, a lámát, a macskákat, a szamarat, és rájön, hogy Anouk éppen oda vezette, amire a leginkább vágyott…

Az első fele nehéz, kusza, csapongó, furcsa, érthetetlen. Mintha nem is Gavaldát olvastam volna. Vártam az Amelie csodálatos életéhez hasonló (fülszöveg szerinti) francia bájra, de valahogy csak nem láttam belőle semmit. Majdnem abbahagytam. Aztán hősünk megérkezett a farmra, és egy csapásra minden kellemesebb, világosabb, szerethetőbb lett. És ez egészen a végéig fokozódott. Mondhatni, szép. Csodálatosan szép.
Feleslegesen kételkedtem az írónő stílusában, a módszereiben, mert a megfogalmazás is a két életforma közti különbséget hivatott érzékeltetni, s míg az első részek pokrocszerű nyelvezettel íródtak, a második rész már hozza a humoros, kedves, végtelenül őszinte és festői szófordulatokat, amolyan lájtosan, csakis gavaldásan. És ott a báj, az igazi, amiért igenis ez egy hihetetlenül jó könyv.

Lehet belőle tanulni, és ámulni a szófordulatokon, a szókimondó stíluson, a fordulatokon. Ahogy két sors összefonódik, és nem ám ész nélkül, ó dehogy. Csak szépen, óvatosan, észrevétlenül, fű alatt. Mert titokban rezegnek csak ebben a könyvben az érzelmek, de ott igazi dallammal. És ez ragad az olvasóra is, mert párbeszéd van, és kevés leírás, de jó ez így, mert ezért szeretjük Anna Gavaldát.

S bár szokni kell az írásmódját, és a könyveit nem érdemes halmozva olvasni, úgyértem egymás után rögtön, de jó a léleknek néha az ilyen, a kortárs, mert ez jó, és különleges. Szerettem.

Részletek:

- És már már tudtam, mi fog történni… Tudtam, hogy itt vacsorázunk majd mind az asztal körül, hogy a gyerekek szétszóródnak, hogy én kettesben maradok magával, és elmeslek magának mindent, amit még nem mondtam el senkinek… Igazán nagyon zavartan vallom be önnek, Ismeretlen Charles úr, de tudtam, hogy az egészet a nyakába fogom zúdítani… Ezt mondtam nemrégiben az istállóban… Eljutott már ide néhány expedíció, de maga az első civilizált ember, aki elkalandozott egészen a baromfiudvarig, és csak annyit mondok, hogy többet nem is reméltem.

Life’s a bitch
And then
You die.

Charles kivette  a tálcát a kezéből, és elindult a hátsó konyha felé.
- Hihetetlen – vetette oda Kate-nek -, hogy magával mindenből történet lesz, és mindegyik történet szép.
- De hát minden történet, Charles… Abszolút minden, és mindenki életében… csak az a baj, hogy az ember soha nem talál senkit, aki meghallgassa…

Laurence Vernes néhány órával később elment a fodrászához, köpenybe bújt, és rámosolygott a kis Jessicára. Leült a tükör elé, és miközben egy másik kislány kikeverte a színét, egy újságot lapozgatott, felnézett, szembetalálta magát saját magával, és sírva fakadt.
Utána nem tudjuk.
Ő már nincs benne a történetben.

Ami most következik, azt boldogságnak hívják, és a boldogság sok fejtörést okoz.
Nem lehet elmesélni.
Állítólag.
Állítják sokan.

A boldogság lapos, negédes, boring, és mindig fáradságos munkát igényel.
A boldogság untatja az olvasót.
A boldogság szerelemgyilkos.

Értékelés: 9/10

2010. július