Utazás

24jan09

„A kisdiák mereng a mappán és tarka képen, s a Mindenség neki, mint lelke éke, tág.” (Baudelaire: Az utazás)

Menni vagy maradni? Érveljen a saját és irodalmi tapasztalatai segítségével a kaland csábítása, szépsége vagy ennek csak látszólagos volta mellett ill ellen!

Az utazást a történelem és a civilizáció fejlődése során minden korban különös misztérium övezte. Aki távoli tájak felé hajózott, utazott, az bölcs, tapasztalt emberré vált, kivívva ezzel a többiek tiszteletét. A világlátás kiváltság, kaland, bátorságpróba és bizonyítási lehetőség. Ahogy a népmesékben a szegény legény is vándorútra indul, hogy ügyes mesterember váljék belőle. A tengeri kereskedők, a kalózok és vándorok egyaránt nagy tudásra tettek szert azáltal, hogy kitörtek a burokból, mertek új kihívásokat keresni és helyt állni. A határtalan utaztatás az írókat már az ókorban is megihlette, szívesen küldték figuráikat és szereplőiket idegen tájakra, felfedezni az addig ismeretlent, hiszen ott bármi történhetett, az újdonság mindig izgalmas. Két különböző kultúra találkozásából már számos példás alkotás született, és úgy vélem, ez a téma még jócskán kimerítetlen. A gyerekkorunk óta ismerkedünk meg nem mindennapi történetekkel, ahol az utazás életre szóló élményt, harcot, küzdelmet, szerelmet, tudást ígér.

Kezdve Tarzantól és Pocahontastól, a magyar népmeséken és ifjúsági kalandregényeken (Winnetou, Verne Gyula, Rejtő Jenő, Daniel Defoe, Jonathan Swift…) át a felnőtteknek szóló szépirodalomig, háborús, emigrációs száműzetésekkel és az Új Világ felfedezésével foglalkozó művekig (Wass Albert, Márai), ez a téma örök. A hajósnaplók, feljegyzések, mind egy ókori, középkori vagy akár 21. századi hős szemén, gondolatain keresztül láttatják velünk az eseményeket, ami sokak számára érdekes és kedvelt. A tapasztalatok szerzését sosem lehet eleget gyakorolni, a kíváncsiság végtelen, szerteágazó, új, felfedezésre váró mindig van, és az emberek fantáziája korlátlan regényt, művet, filmet, festményt alkotott, és fog a jövőben is, az utazás eszméje körül.

Téved az, aki csupán a szó szoros értelmében vett utazásban látja a kalandok, kihívások és újdonságok lehetőségét. Számos költő, író, filozófus számára a tárgyi, anyagi dolgok eltörpülnek a szellem és a lélek határtalan, megmagyarázhatatlan jelenségei és megnyilvánulásai mellett. Hiába száll tengerre az, aki nem rendelkezik kellően nyitott szemmel, hogy rácsodálkozhasson az ismeretlenre, és ki tudja szűrni a számára fontos és tanulságos dolgokat. Platón, Rousseau, Freud és Nietsche különböző korok híres filozófusai, akik szerint semmit sem ér az ember, a pénz, és az új világ, ha nincs cél, igazi, egyéni, ami motivál. El kell jutni egy szintre ( és itt következik a nagy utazás..:) ), melyben már nem helyhez, térhez, időhöz kötődik az otthon, mert sehol van az és egyben mindenhol. Az írók a képzeletben, a mesékben látták az önkifejezés, önmegvalósítás ezen lehetőségét, főként a romantika korában (Vörösmarty, Hoffmann, Byron) Az otthontól távol, a megszokott környezetből kiszakadva indulnak el a hősök világot látni -> lelki békét keresni, mert az ember gyarló, és nem talál nyugalmat, amíg meg nem tapasztalja az igazi káoszt. A lélek utazásai fejben, szívben dőlnek el, az átértékelésen alapszanak, és mindig változnak. Sokan úgy tartják, csak az tud igazán, aki a saját útvesztőiben is eligazodik.

Az utazás egyet jelentett az életpályával, az útkereséssel, minden irodalmi személy rendelkezik legalább egy vakmerő kalandorral, akit/amit ő alkotott, hogy szembenézzen a rideg világgal /vagy épp a belső érzelmi labirintussal/.
Az ilyen művek valószínűleg saját életből vett tapasztalatok, helyzetelemzések, kétségek, kérdések, és küzdelmek. (Petőfi – János vitéz, József Attila, Babits Mihály töprengő, bolyongó reflexiós versei) A feszültség, a kivetettség, a menekülés mind-mind torkollhatnak hosszú utazásba (Krúdy – Duna mentén)

Érdekes egyveleget kapnánk, ha az írók belecsöppennének saját történeteikbe, képesek lennének e megoldani a szereplők gondjait, melyeket valójában maguk teremtettek – saját tapasztalatból. Egy íróval a saját könyvéről beszélgetni legalább olyan érdekfeszítő, mint olvasni az eszmefuttatást, a cselekményszálak bogozását, az (utazási) indítékot. Az író minden részben, minden útban, új környezetben, a művének minden szereplőjében és mozzanatában ott rejtőzik. A keletkezés valódi okát, a kiváltó, teremtő érzelmet, inspirációt csak az tudhatja, aki az író életét igazán ismeri (voltaképpen csak saját maga?).

A kalandra hívás/küldés mindig belülről indul ki.
A legfontosabb tényező a szabadság megtapasztalása. Minden ember vágyik arra, hogy átélje az árzást, milyen az, mikor oda megy, ahová a szél viszi. Mikor minden út nyitott, bármit lehet, és csak a szabad akarat létezik. (pl. Út a vadonba c. regény/film) A másik fontos indíték az ismeretlen meghódítása, érzékekkel birtokba vétele.

Végső soron biztosak lehetünk benne, hogy sokan ihletet kapnak, ha új impulzusok (városok, kultúrák, országok, tézisek, elméletek) érik őket – bármilyen formában. A képzelet utazása pedig sosem fejeződik be, az emberiséggel egy idős, és addig fogunk „utazni”, amíg vannak bárhol is ismeretlen területek. Tehát mindig.
Utazunk hát a Föld körül, a sejtekben, a hajón, az óceán fenekén, az űrben, a lélekben, a metrón, a számítástechnikában, a madarak hátán, magunkban… Az utazás kihívás, kaland és merészség. Az ismeretlenbe tett kirándulás eddig nem létező térképek megalkotása, tudás, hatalom. Ennek birtoklása, továbbadása, pedig a költők, írók, filozófusok, de még a hétköznapi emberek számára is óriási felelősség.

/2009. január 16.  10.00-11.40/

Csupán mert ez az első próbaalkotás élesben arra készülvén, hogy rám tapasszák: érett. És mert a befelé forduló magány ihlető pillanataiban, kizárva másik 23 fecsegését, az olvasott művek és közhelyek közben olykor feltűnik a ‘lírai’ én is, hogy valami másoknak eddig ismeretlent fogalmazzon a világra. Felolvastam. Utána csönd volt.

Kategória:pszicho   |  2 Comments
Címkék:írás, esszé, utazás