Lopott napok

06aug06

Már biztos. Egészen biztos hogy én holmi ördög lánya vagyok. Egyszerű álruhába öltöztetett, szúrós tekintetű bestia. Ez ellen már nem lehet tenni. Gátlástalan… és szabályokra fittyet hányó… Kibújik belőlem és játszok tovább. Játszva a tökéletest, okos, kedves, bűbájos és tisztelettudó…Holott pedig.. :) Sunyi, ravasz, számító, rafinált boszorka…

Más. Itt ülök, gumicukrot majszolok, és egyszerűen nem jutok dűlőre. Sehova. Keresek, keresem azt aki segíthet a bajomon, csak a gond az, hogy tökéletesen tudom, hogy én sosem fogok ilyet találni. Mert a legeslegtiltottabb gyümölcsbe haraptam bele…

Azon a bizonyos mámoros éjszakán… na nem alkoholtól.. szimplán vágytól égett éjszakán. Azt akit sosem szabad. És senki nem tudhatja, senki. Pedig én világgá üvölteném. Nem tehetem. Jobb így…

Mikor belépett az ajtón, már hozott magával valamit,burokként körülvéve őt, ami az egészet nagyon mélyről fűtötte. Ott állt előttem, és tudtam hogy ő az. Pontosan. Hogy nem lehet, tudod az eszeddel, nem is

akarod, de elvesztél, nem az eszed irányít, ott van az is, de már csak hiába, a szíveddel látsz, és látod, hogy ez az ember az életed része. És te az övé vagy. Ez kellett nekem, és már akkor azonnal szétégettem volna, tiszta, nyers szenvedéllyel. És ezt viszonozva éreztem… rezgett a léc, ott vibrált valami a levegőben. A mulandóság, az erkölcsök, a szabadság, a tiltott vágy, és légből kapott szerelem tüze. Meleg volt… De nem úgy ahogy a nap süti délben a világot. Az a másféle… az amit csak akkor tapasztalsz meg, ha valakivel testi lelki egységet alkotsz. Tiltakozni semmi értelme… el volt odafönn már minden döntve… reménytelen. Vonz, húz, taszigál, szippant, örvény, engedd, hagyj, menj, gyere… Végigsimítja hosszú fekete hajam, siklik a keze a ruhámon, szorít magához, lélegzetünk már egyként hallatszik a riasztó csöndben, érzékek lüktetése… Gyűlöllek… hagyj… forró csók…, az övé vagyok. A markában tart, és ezt nem tudja. Csak valahol nagyon belül. Játszok, csalafinta mosoly, a szemem lekapom róla, gyere ha akarsz… utánam kap, maga alá teper, ősi ösztön, gyengéd érintés… A szemembe néz. Állom a csatát.. ha harc, hát legyen… Tudom jól, hogy ebben előnyöm van. Párbaj… ez már vérre megy. Komolytalankodásnak helye nincs. Ez már elindult.. lavinaként zúdul lefele, magával sodorva mindent. Bennem és benned. Te tanítottál. Megmutattad a bennem rejlő erőt, hogy kétélű fegyver van a kezemben, évekig tanítottad, hogy használjam, s nem sejtetted, hogy az első áldozatom te leszel. Felszínre hoztad, ezzel saját vesztedet okozva… de tudtad jól… Bántottál sokat, bár sosem akartad. Nem tehetsz róla, ennek a vége jó nem lehet. Keményen megfizetünk ezekért a pillanatokért. Most mégis engem akarsz… A sors ellen nem lehet tiltakozni. Zsigereimben érzem, hogy ennek így kell lennie… Éjfekete szempár néz rád… tudom, már rég a rabja lettél a bennük rejlő fénynek…, most pedig egyedül vagy ezzel, csak Te. Kihasználni mégsem mered. Nemrég súgtad a fülembe, milyen sebezhető vagyok…, ígérted, nem élsz vissza vele… És most itt van veled szemben. A törékeny kislány, az érzékeny, védtelen, a bájos. A tündéri boszorkány. Aki fejből vágja tudományának legmélyebb bugyrait. Ért hozzád. Olvas a gondolataidból. Tudod te is, a bűbájos arcocska mögött valami félelmetesen hatalmas erő és kiszámíthatatlanság rejlik… kíváncsi vagy, kell neked. Nyújtod a kezed, s tenyered az enyémre helyezed. Bízok már. Hisz már rég megadtam magam… Szívem most a tiéd, kérlek… ne törd szét. Azon az éjjelen… te voltál a végzetem… azon az éjjelen, veled együtt vétkeztem. Csináltunk pokoli mennyországot… itt ülvén is teljesen beleborzongok… ringok emlékeim bölcsőjében… melyet senki nem sejthet… ott a földi éden… A teljességet teremtettük akkor, volt semmi, s amögött a minden.
Az ölébe vont. Az évek óta tartó láng felizzott, égett, majd kialudt… csak parázslik tovább.. egészen addig míg újra rá nem fújok… egekbe nem repítve, óriási magasságokba súroltatva azt a bizonyos lángot…
Képek sora tűnik fel… emlékek, jó mélyen elraktározva.
Ott ültem az ölében, védőn tartott a karjában, s akkor már ott volt a ború is… Nem tehetünk ellene.. nekünk nem egy a sorsunk.. a véletlen folytán mégis egymásba fonódtunk. Gondolatom újra és újra hozzád repít, mint szárnyas madár, körbekerít. Gonosz módon… alantas és álnok… Nincsenek már rózsaszín álmok. Csak ültem ott, kapaszkodva belé, féltem ha elengedem, szertefoszlik az egész, felébredek és nincs többé… szorítottam, tudván, ez csak egy időzített bomba. Soha többet. Akkor úgy éreztem, nagyon, ha elmegy, az egész összeroppanna…

Egy pillantásban benne van minden szó, elég hozzáérnem csak kicsit, és tudom mire gondol…
Megmagyarázhatatlan. És egyikünk sem szándékosan csinálja ezt az egészet. Ez a zsigereinkben van. Van bennem meg szerintem benne is egy lánc ami hozzám húzza őt… És szenvedne, ha nem tenné. ahogy szenvedek én is néha. Meg még fogunk is, sokat, de az még később van.Viszont tisztában vagyok vele, hogy ez addig tart, amíg egyikünk nem talál valakit, akibe szerelmes lesz, és a másik háttérbe szorul… na akkor lesz szenvedés… csak kérdés ki talál előbb olyan valakit… Inkább találj te, s kínlódjak én. Nem bírnám végignézni a néma szenvedésedet… Nem merek, félek. Féltlek. A lelkemre hatsz…
Adtam. Tőrt döftem beléd. De az az igazság, jó ha tisztában vagy vele… Nincs jövőnk, nem volt, és nem is lesz sosem… De ezt leírni olyan mintha saját magam feküdnék egy kardba, ami nem öl meg, csak óriási sebet ejt rajtam…. nem tudom elmondani, nem lehet ezt…

Nem hittem. Nem hittem, hogy képes valaki ennyire szeretni. Bizalmatlan voltam, és vagyok még mindig…

Mi ez? ördögi gúny? büntetés? Az élet fintora? Lecke? Tanulság??? Miért? Miért? Miért?

Azért. Ezért.

Neked írom. Lásd, csak Neked.
Hagyj, most neked tovább kell menned.
Ejtek még egy könnyet csöndben,
S eltűnök, el a messzeségben.
Hagylak már, most végleg elmegyek.
Nem leszek többé játékszered…
Fáj… mert tényleg szerettelek
De én a tied soha nem lehetek.

Halkan suttogom, hogy köszönöm…
Rettegek, sok emlék gyakran előjön
Továbblépni, a múltat elengedni nem mertem
Ezért leírtam, s betartom ígéretem.
Jobb lesz így mindenkinek
Sok szenvedéstől kímél meg minket
Mindent el kell felejteni…
Ennek mielőbb véget kell vetni.

Tűz, mely szikraként pattan
Neked magam lelkestől megadtam.
Bűvölet, mámorító szenvedély
Sok titok és számtalan rejtély.
A kezdet a vég, mit nem szabad elérnem…
Azon az éjjelen, tudtam, nincs kegyelem.
Édes-bús ölelésben forrt össze testem
Igazi búcsú ez… kemény és kegyetlen.

Tudtuk jól, a legjobb a tiltott,
Ám a móka immár jócskán félresiklott…
Ez régóta veszélyes, időzített bomba
Én most megnyomom, s döntök mindent romba.
Ne írj, ne szólj, ne keress!
Legyen más… – és kimondom – azt szeresd.
Elengedlek, téged nem akarhatlak…
Szeretlek… mert gyűlölni nem tudlak…

Ülök itt és meredek magam elé. Rossz ez, de tudom a legjobbat teszem. Olvasod? idegen vagy? Akkor úgysem érted. Ez nem az aminek látszik… emögött más van… megfoghatatlan.
Ez a szöveg kizárta magából a világot, s kaput tár álmok és emlékek felé… Mert vétkezni emberi dolog.. de tanuld meg.. isteni érzés. gyáva vagyok. Tudom. Legyél a helyemben, és akkor legyél bátor.

Fázom… régi érintések nyoma bizsereg végig a bőrömön… s forró testem szinte felsír az egyedülléttől…

Menj… Hagyj tovább táncolni…

“Az utolsó tánc

Némán néztük egymást a gyertyafényben,
Pillantásunkban a szerelem színe égett.
Órák teltek el szótlanul,
Tekintettünk mindent elárult.
A háttérben lágy zene szólt,
Olyan szívbemarkolón, andalíton.
Felém nyújtottad remegő kezed,
Szorításodból megéreztem, mennyire szeretsz.

Egymáshoz simultunk a táncparketten,
Nem láttunk mást, csak mi léteztünk ketten.
Nem érzékeltük az idő múlását,
Sem a lemezen elakadt tű kattogását.
Csak öleltük egymást, mint holdat az éj,
Testünkben lázasan tombolt a szenvedély
Boldogok voltunk istenem…. mennyire boldogok,

De a halál virtusa szívünkben dobogott.
Így táncoltunk végig nappalokat és éjjeleket,
Magunk mögött hagyva a halványodó jeleket.
Míg véget nem ért az utolsó tánc is.
Melyet együtt táncoltunk el mindhalálig.”

Kategória:rólam   |  Leave a Comment
Címkék:írás, tc