Menthetetlen?
Nem megmagyarázható, hogy miért nem visz rá, illetve hoz ide a lélek. Fellengzősen mondhatnám, hogy küldetéseim itt-ott teljes embert kívánnak, és hiába erőlködök, hogy sikerrel járjon a befelé fordulás, megnyugodjanak folyamatosan cikázó gondolataim. Nem megy. Most őszinte vagyok, és hiányzik ez, meg az analóg vénám is, és kapaszkodnék bele, de görcsösen az nem megy. És megnyitom, hogy na majd most, de nemjó, nem elég jó, nem ott tartok, ahol 2 éve, nem tudok úgy, mint régen, és az a kicsi időszünet, amikor nem tenni kell a tennivalót, az másra van. Olyankor dühös leszek, de csak a félelmem ez, hogy valamit elveszítek, mert nem vagyok eléggé kitartó. És nem azt a szegmenst sajnálom, ami mozaiknak neveztetik, hanem az eszmét, a csonttornyot, az írást, amit én ide magamból menekítettem, s leltem benne örömöm. Olyankor magamból vesztek el egy darabot, és könnyebb nem tudomást venni róla, mondván mindek erőltessem, ha már az nem is én vagyok, mint tudomásul venni, hogy időgépben őrlődő, köhögő tömeglény lettem, s tenni ellene. És magyarázom a bizonyítványt, ó, hát az megy, kreatívan.
Aztán mikor leszakad a vállamról a vizsgaidőszak, és ott a nagy semmi, én nem bírok megülni egy helyben, kényelmetlen mindenhogy, mert kikívánkozna a mondandó, és akarom, hogy törjön elő, hogy igenis legyen mondandóm, csak ha oly régen fogalmaztam, hát mégis hogy fogjak neki. Nem akarok magamnak csalódást okozni, én hittem magamban, meg hiszek most is, de kicsúszik a kezemből a lényeg. Nem tudok kikerülni a forgószélből, tétlenül fészkelődök csak tovább. Képtelen vagyok lecsendesíteni az elmúlt szemesztertől harsogó elmémet, pedig próbáltam, talán nem eléggé.
Csupán a fejem van tele, de zsúfolásig. A vizsgaidőszaktól elszakadván pedig jólesik csinálni a semmit, de stabilan. Pedig terveztem, hogy na most, végre szabad az idő, lehet olvasni, meg végignézni egy polcnyi filmet, aludni, és szórakozni. Hát rányomta a bélyegét mindenre a határidő. Akarom a lazítást, de közben csak számolom a napokat, mennyi van még a szabadságból. Szétszedem magam belül, és le kell nyugodnom, és futnom kell, világgá, most.
Kategória:Uncategorized | 1 Comment
Mostoha
- Tudsz játszani?
- Tudok.
- És szeretsz is?
- És szeretlek is.
Elvesztem embertelenül megint a nagy Budapesten, és visz és ránt a forgatag, elránt a szél innen, taszigál oda, és ragaszkodik az idő, nem hagy ott sehol. És megint már november van, volt és nincs blog, és máshova kapaszkodok, pedig itt a helyem. A könyv már megint messzi álom, és 12 óra alvás végre, álmodok végig, kergetnek, keresek és sietek. Elhagytam a “take it easy” szlogent, és hurry up van, koncepcionálás, ihlet és rajz, időhiány. És marad a mérsékelt dolce vita, a mézédes szerelem, utazás és ingaóra, versenyfutás és dilemma itt, ott. Piros kabátban libegek és táncolok az őszben, és bárcsak ti is lehetnétek néha én, vagy érezhetnétek magatokat úgy mint én. Nem tudok nem elillanni, kicsit vagyok, mint Vianne, de muszáj, muszáj. Mert létezik a kötelesség, és lehetne lazább, kicsit, de én nem, nem. De mikor sokan ülünk pikniket játszva a hideg kőfolyosón, és fülig szalad a száj, mert akármi lehet akárhol, az élet mégiscsak őszi nyelven mosolyog, kacsintgat felénk, és rajzoljuk építészül a teret, az hamis illúzió netán, de ojaj, kit érdekel. Van csinos süti, selymes kávé, kucorgás a meleg szobában, levélrugdalós séta, és annyira jó így a világom, aminek a másik felének én vagyok a másik fele.
A blog él, vegetál, lélegzik… téli álom. Majd újra jön, ha kell neki. Most csak néha.
Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,
sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,
langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
Kategória:élet | Leave a Comment
Címkék:folyamatosság, november, ősz
So much love
:)
És íme, öröm van és boldogság, mert a kedvenc megajándékozott minket a negyedik albummal, és olyan katie-s, tulipános, meg szeretnivaló, hogy nem is lehetne ennél szebben kezdeni a nyárutót, meg az őszt. Már amúgyis jön a nosztalgikus melankólia, érezni a levegőben, és a szederszedés közben is csak úgy illemből simogatnak a napsugarak. A közelgő egyetemi hajsza mélyvízébe esés felértékeli még azt a pár napot, ami hátravan a szabad nyárból.
Kategória:art | Leave a Comment
Címkék:öröm, katie melua, megjelenés, zene
Vigaszág
Mielőtt elmentem megint nyaralni, elfelejtettem bepostolni a gavaldás drágaságot, amiről fennkölt véleményemet nyilvánítottam ki a könyvblogban, s kerültem újra a hatása alá valami csodabájosságnak.
Szóval itt van, megint és újra, Anna Gavalda, meg a vidéki romantika, az újrakezdés és mindent feladás a kockázatos, de elsöprő boldogságért, meg az ábrándozás, hogy bizony mindenki lehet ilyen szerencsés, bátor és szerelmes. Vidám, ötletes, modern eszmefuttatások, sziporkázó párbeszédek, befejezetlen, őszinte monológok, mintegy hitványul odavetett igazságok, csak úgy.
Love it.
Most Hévízen olvastam Kunderát, jön hamarosan az is, csak próbálom bepótolni magamat. :)
Kategória:könyvblog | Leave a Comment
Címkék:Anna Gavalda, újrakezdés, báj, francia, kortárs, szerelem
Be creative

Én kaptam Christinától, így nagyon szépen megköszönöm és próbálom a feltételeket teljesíteni. Viszont mivel aligidőm van csak, és ti már mind adtatok egymásnak ilyet, lévén ez körbemegy, s én inkább tájékozódom tőletek, mint ti tőlem, belinkelek mindenkit, akit én kreatív, lelkes, kedves, hasznos bloggernek tartok.
Íme: Nima, Miestas, Christina, Amadea, Jane Eyre, Szilvi, Maleach VirTeázója, esS, és a drága lélekmajmom a világ végéről
7 dolog rólam:
1. építésznövendék vagyok, annak minden velejárójával együtt, mint a kávészerelem, a részletezettség, a hajnalozás, a ragasztófüggőség. ezen okokból kifolyólag az alvás mindennel szemben elsőbbséget élvez, és a tökéletes újjászületés szinonimája
2. krónikus teamániás vagyok, a legjobb dolog egy meleg takaró alatt összekucorodva olvasni, miközben esik kint az eső, vagy a hó. éppen ezért az ősz a kedvenc évszakom.
3. nem tudok sem görkorizni, sem korcsolyázni, sem síelni, pedig mindegyiket szeretném és meg akarom tanulni, de rettegek, hogy balesetem lesz és eltörik a kezem, és akkor csúszok egy évet az nagy egyetemen.
4. nem eszek kenyeret és köreteket. kb egy éve az a véleményem, hogy felesleges gyomortömítő, mert inkább pukkadásig eszem magam zöldséggel meg hússal, minthogy egyek krumplit vagy rizst is. mikor pedig egyszer drága szobatársam mégis kenyeret etett velem, iszonyúan fájt a hasam.
5. mindig olvasom az ELLE-t.
6. csak kicsi párnán tudok aludni, mert a nagyokon úgyérzem, hogy megfulladok.
7. néha furcsán vagyok a művészetekkel. szeretnék rajzolni, festeni, újra zongorázni, fonott karkötőket készíteni. de egyikbe sem merek belekezdeni, mert félek, hogy kudarcot vallok, mert habár régen jó voltam, mára elfelejthettem őket, úgyhogy inkább nem is próbálkozom. azért viszont még jobban haragszom magamra, mert hiszen senki nem kér számon, csak én magamat… de pont az, éppen elég. ilyesforma a dolog az írással is. de azon lehet a legjobban megfigyelni, hogy azok a jó postok, amiket csak a postok kedvéért írok, nem számadásra.ez egyetemista korom óta van, talán mert bírálják az ihleteimet, ötleteimet.
És a 10 helyett 7 könyv, mert ti mindent olvastok már előttem is. :)
- Wass Albert – A funtineli boszorkány
- Frances Mayes – Napsütötte Toszkána
- Joanne Harris – Bársony és keserűmandula
- Daniel Keyes – Virágot Algernonnak
- Márai Sándor – Az igazi
- Richard Bach – Híd az örökkévalóságon át
- Anna Gavalda – Együtt lehetnénk
Ezek mind egy-egy korszakom meghatározó darabjai, az olvasókorszakom gyöngyszemei. Kedves emlékek, gondolatébresztők, vagy nehéz időszak utáni kellemes kikapcsolódások, amiket bármikor örömmel újraolvasnék.
Kategória:élet, könyvblog, rólam | 2 Comments
Címkék:bloggerdíj, csupa szeretet, könyvajánló, rólam
egy darab tiszta erdélyi ember
“Amikor 1948-ban papírra vetettem ezt a különös, útszéli találkozásomat, úgy tűnt, mintha ezzel véget is ért volna a történet. A bajor parasztház szűk kis padlásszobájából, ahol mint földönfutó tengettem életemet akkor, keletnek nyílt az egyetlen ablak, s a bajor hegygerincek hullámain túl fájt bennem embertelen sajgással az elsüllyedt Haza, a lerombolt otthon, háború mocskában elvérzett ifjúságom soha vissza nem varázsolható tündérkertje.
Aztán teltek az esztendők. Elébb lomhán, nyúlósan, mint kiapadt tavak ragacsos iszapja, majd egyre gyorsabban, sebesebben, míg végül is számukat veszítve belevénültem lassacskán egy idegen világba, s a lelkemben fel-felsajgó múltat, mint görcsös fák odvasodó sebét, kéreggel vonta be rendre az idő.
Az útszéli magányos erdélyi ember története könyvben is megjelent, elfogyott és újra megjelent…“

Választott az, akinek hegyei vannak,
akinek csillag-indájú égboltot
adott az Úr, hogy alatta őrizze a
csendet, patakok ficánkolását, és
mezőin a béke delelő ezüstje
úszik, ha lábnyomát harmat-szántású
buckák ölelik virággá. Nincs fegyvere.
Nyilait, buzogányát a regék szálfákká
csutakolták, méneseinek csatákká
dübörgő nyihákolását kolomp-szóvá
szelídítette a szél, vetni és aratni
adatott alázatával konok, szép,
meleg-szemű gyermekeket hoz ma a
világra, altatgató, ébresztgető
énekeiben formálja a napot,
hogy örökkön áradjon a fény. Ez az
a nép, amelyről megfeledkezni látszik
az Isten, fellegeiből esőkkel
veri, verejtékében pácolja, hogy
inas, só-szítta tenyerében szárnya-
szegett madárként melegítse, ha nagyon
elfárad és ha nagyon-nehéz gondjaiban
perelni sem merészel, csupán imádkozik.
Ilyenkor csikorognak a kopjafák,
az ereszaljak, ilyenkor zsoltáros
szavakban álmodnak hazát, hegyet,
nemesebbet és nagyobbat, kevesebb
kerülővel, utakkal, lankákkal, madár-
hanggal és fiókákkal teli, hogy akkor,
majd, abban a szép, tiszta tavaszban porban-
fürdő csillag üt fémes jelet, olvasztani
dalt, csontokból ki ágat, fejfát-zúzó zajból
szikrázó szeget, táncot, fergetegben is
búvó virágot, fényt, hogy ti ne felejthessetek.
(Zas Lóránt- Erdély)
Kategória:könyvblog | Leave a Comment
Címkék:10/10, Erdély, haza, sors, Wass Albert
Come back
Szeretem ezeket az utakat, mert a végén mindig olyan érzésem van, mintha a világ tetején lennék, fúj a szél, előttem pedig a völgyben szétterülve a kisvárosok, messze ellátni és ott már madár sem jár. Órákig el tudnék barangolni ezeken a senki földjein, és annyira szeretném hogy lássa mindenki őket, a hegyeket. Kiskoromban sosem értettem minek adnak neveket a csúcsoknak, a csipkézett gerinceknek, mikor nevet ember, kutya, növény kap. Aztán mióta mászkálhatok egyedül, már biztos vagyok benne, hogy a hegyeknek azért van nevük, mert van lelkük is. Hatalmas óriások, tekintélyt parancsoló ősi szellemek, amik vigyáznak a lábuknál épült falvak házaira, föléjük magasodva követelnek tiszteletet, és figyelmeztetnek, hogy senki vagy a természet erejével szemben, és lenyűgöző monumentalitásuk a természet szentjeivé teszi őket. És tényleg, mert a mélység és magasság láttán eltörpülök, és tudom, egyszerűen tudom, hogy bennük, általuk van Isten, az a nagybetűs, aki a végtelenben, a sorsban, a tengerben, a csillagokban és a hegyekben lakozik. És olyankor az idő semmit nem számít, sem hogy ki vagyok én, vagy mi lesz velem, mert a tenyerében ringat a végtelen, apró vagyok és védtelen, de valahol, valaki vigyáz rám. És ezt nem tudom jobban elmagyarázni, csak, hogy a természet a templomom, ez az uralhatatlan tökéletesség.
Jövök és megyek, mert az jódolog, fotózok, élek is virulva nyaralok, olvasok mint a gép, és postolnék is, ha nem olvasnék postolás helyett is. Megint megjártam a magasokat, készítettem fotókat, meg akár mesélhetnék is, ha visszatérne a nagbetűs hév, ami ott szokott elkapni és írásra ösztönözni. A fenti sorok is ott születtek, talán értitek, érzitek. De az az itthoni forró égövi éghajlaton messzire elkerül a hegyekbeli múzsa, sajnos, s csak a 26 fokos medencevíz nyújt úszásbeli vigasztalást, meg hogy még másfél hónap töretlen szabadságolás hátravan.
Olvastam sokat, Jane Austen – Értelem és érzelmet, Joanne Harris – Aludj kislányt, Dan Brown Elveszett jelképét, Női agyat meg Wass Albertet Emberét az országúton, és adagolgatom nektek szépen, s most Vigaszág van, meg majd hajj még minden. :)
Kategória:élet | Leave a Comment
Orosz mágia
“Istenem! Az üdvösség egy teljes perce! Hát nem elég ez egy egész életre?”
Ne olvassatok már Vass Virágot, hát könyörgöm. A nézettségem negyede az ő szókeresésére fut be, és itt hadonászok, már na, fejezzétek már be. Eladom a Vulévut, vagy elcserélem valamire, vigyétek innen, nem is kell a polcomra… Most meg már drazsé. Ópersze. Mikor olyan kellemes gyöngyszemeket lehet találni, mint ezek a kis orosz nyári lamúrsztorik, csak közben még kultúrálódunk is, meg okosodunk, és finom jellemrajzokkal ismerkedünk. Nem elavult ám ez az oroszosdi. Higyjétek el, ha valaki, hát én piszok elfogult voltam, aztán nesze, Bulgakov meg most itt Dosztojevszkij. Meg ha nem akartok oroszt, hát olvassatok Austent, vagy a Gésa emlékiratait. Én olyan szomorú vagyok, mikor ez a médiahercegnő vezeti a sikerlistákat… Bár nem szólok, mert én is szavaztam neki bizalmat. Kicsit.
Pedig óvatoskodtam a poros könyvektől, most meg már úgy érzem, hogy időutazok, mert azok egész mások, mint amiben én élek, és mennyire szép is egy ilyen világot kóstolgatni, mint a 19. szd-i oroszkodás. Jajj, de szeretem is én ezt.
Tegnap volt a harmadik találkozásunk, a harmadik fehér éjszakánk.
Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és boldogság! Ugy tetszik, mintha szívünket más szívbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanók, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.
Szerelmes világirodalom – A boszorkány
Életélvezzetek, jó dolog az, és mosolyogjatok, hogy hát Hello NYÁR :)
Kategória:könyvblog | Leave a Comment
Címkék:boszorkány, Dosztojevszkij, kisregény, Kuprin, orosz, szerelem, Turgenyev, világirodalom, XIX. század
Manipulált mintaterv

Fordított pszichológiával él az emberek sokadrésze, mondván nem tudom mi lesz belőlem, de abban egészen biztos vagyok, hogy orvos, közgazdász és asztalos nem. Nincs kedvenc ételem, de utálom a sajtot (nagyon). Ideálom sincs, de ne legyen beképzelt, meg papucs se. Kipróbálhatjuk a rózsaszínt, meg a pirosat, de hozzám egész egyszerűen nem megy a zöld meg a narancssárga. A szobám lehet sárga, vagy tejeskávészínű, de kék nem. Sokkal előbb konkretizálódik a fejemben a ‘nem’-ek sokasága, hogy mit soha, sehol, semmikor, nem vagyok hajlandó enni, csinálni, olvasni, tanulni, mondani. És azért tanulom azt, amit, mert a beszűkített választékból kilőttem mindent amiben volt egy halovány kis nem.És maradt egy nagy igen.
Mióta az eszemet tudom, és kezdem önállóan használni, tudom, hogy az ismerőseim közül kire miért nem akarok hasonlítani. A végén az marad, hogy mégiscsak a saját bőrömben a legjobb nekem, aztán már kész is a tökéletes önszeretet és önelfogadás. Persze van lista a másik oldalról is, csak később készül el, és mindig meggyőzöm magam, hogy nekem mennyire jó. Az ellenpéldákból szűrvén ezt le, határozottan optimista életet élek, és ez a lövöldözős életfilozófia tökéletesen beválik mindenhol. Majdnem.
Mert mióta emberként tekintek a saját felmenőimre, nem pedig bálványként, azóta vannak nekik is hibáik, jócskán, és bár rajongásig szeretem őket, lett olyan, amiben abszolút nem akarok rájuk hasonlítani. És jön, hogy majd én a gyerekeimmel mennyire más leszek, mennyire máshogy fogom csinálni, milyen más lesz amit majd bizonyos helyzetekben teszek, mondok. Viszont egyre többször magamra ismerek bennük, és rettegve veszem észre, hogy mintha az ő életüket élném tovább. Kódolt lett minden, s ha sok félelmet, gátlást, blokkot le is dobtam, maradt bőven a nemekből. Pedig én nem akartam. Hát nem akarom én most sem. Mégsem bírok kibékülni istenadta és teljesen normális tömegszerkezetemmel, a szemközéppontok közé kerülés ellen évekig pszichoszomatikus tüneteket produkáltam. Talán hárítom a felelősséget csak, hogy a saját bajaimnak bűnbakot keresek, mégsem bírok leszakadni a témáról, merthát kitől a minta, mert mit láttam évtizedekig, és most a témával ügyködve átszűrtem a családfát, a baráti családfákat, és holott mindenki tisztában van a felmenők ‘nem’-eivel, bélyegként égetődik az évek folyamán belénk. Van aki észreveszi, magán és úgy sztrájkol ellene, ahogy csak bír, de messziről süt róla, hogy ez csak kósza erőlködés, és mikor elfárad, vége, mert újra domináns lesz a kapott, látott, ‘öröklött’ bélyegtulajdonság. És most nem tehetünk mást, mind felsorakoztatjuk az igeneket és nemeket, és próbáljuk az előnyünkre kovácsolni őket, hogy örüljünk az örökségnek, mert az önszeretet életbevágó. A kérdés pedig igenis fontos, hogy kire, miben, hogy és mennyire ütött ez a gyerek. Én pedig örülök és pozitívan szemlélem, hogy mióta az eszemet tudom, fogyókúráznak az orrom előtt, mert a megfelelés kényszer, és rendelkezem az egészséges testképtudat minden idealizált filozófiájával, van önkritikám, de azért másik ágról meg vékony a bokám…
Mert megmondták már az öregek is, hát megmondom én is: tisztára olyan vagy, mint apád, meg anyád, kutyából nem lesz szalonna, a vér nem válik vízzé, és az almák soha nem esnek messze a fájuktól.

Kategória:élet, rólam | 4 Comments
Címkék:örökség, család, hasonlóság, minta, példa, tulajdonság
Legfrissebb bejegyzések
Archívum
- 2011. / január
- 2010. / november
- 2010. / augusztus
- 2010. / július
- 2010. / június
- 2010. / május
- 2010. / március
- 2010. / január
- 2009. / október
- 2009. / szeptember
- 2009. / augusztus
- 2009. / július
- 2009. / június
- 2009. / május
- 2009. / április
- 2009. / március
- 2009. / február
- 2009. / január
- 2008. / december
- 2008. / november
- 2008. / október
- 2008. / szeptember
- 2008. / augusztus
- 2008. / július
- 2008. / június
- 2008. / május
- 2008. / április
- 2008. / március
- 2008. / február
- 2008. / január
- 2007. / november
- 2007. / október
- 2007. / szeptember
- 2007. / július
- 2007. / február
- 2006. / december
- 2006. / augusztus
- 2006. / április
- 2006. / március
- 2006. / február
- 2006. / január
- 2005. / október


